Hegessz nekem nyulat, Nagyi!

A kétgenerációs ház - melynek csodaszép kertje pár éve a környék legszebbike címet kapta – alaposan megváltozott azóta, hogy a család a régi lakásukat kinőve, két kisgyerekkel birtokba vette. Akkor még egyedül csak Liza, az anya látott fantáziát a befejezetlen, stílustalan házba és elhanyagolt telekbe, amit az éppen távol lévő férj engedélyével, első látásra megvásárolt. A több évtizedes folyamatos építkezést, az évente felbukkanó mestereket, az újabb és újabb növénytelepítéseket lassan megszokták a gyerekek. A tetőteret ma már csak a legkisebb fiú birtokolja, aki beleszületett Anya otthonszépítő projektjeibe, melyek ma már az unokák szépérzékét is alakítják. 

Mert Bódi Erzsébet, az egykori tanszékvezető főiskolai tanár és férje, a „tornacipős iskola-alapító”pontosan tudják, hogy a szép környezet nem csak egy életre szóló hatás, de generációs örökség is. Családi fészküket máig közösen alakítják:

„- a folyamatos tervezgetés, reménykedés, a látványos siker, a ”csepegtetett öröm” jobban feldolgozható, mint egy készen kapott otthon. Nehéz elmagyarázni, de szerintem ez az alkotásnak egy nagyon jól kivitelezhető és megélhető módja, a folyamatos nehézségek ellenére. Sosem lesz a házunk, a kertünk a legújabb divat szerinti, de ennél sokkal fontosabb, hogy a saját otthonunkat teremtettük meg. Ma már az unokáim is otthon vannak itt. Saját fűszerkertet ápolnak, tudják, hogy tavasszal melyik odúban milyen madár fészkel, tudják a kutyák sírhelyeit. Télen a madarakat távcsővel nézegetjük a kerti szobából, majd közösen lerajzoljuk őket… „

S miután a csemeték elmerülnek az alkotásban, a fáradhatatlan nagyit elnyeli a nagy zöld  fotel… A békés ücsörgésből új gondolatok, azokból  pedig szobrok születnek a kert végi kisházban, ahol nagy rakás rozsdálló vas várakozik a reinkarnációra. Avitt szerszámok, lomnak látszó kiszanált tárgyak kapnak új funkciót a hegesztőpáka alatt, találkozva a betonnal, mint anyatesttel. 

Kertet és szobát díszítő különös lények születnek Liza keze alatt, aki háziasszonyból vaslédybe vált, ha műhelyében végre csak az alkotásra figyelhet. Új szenvedélyéről lelkesen mesél:

„-Mindig reméltem, hogy lesz az életemnek olyan szakasza is, amikor nem kell megfelelni a külső elvárásoknak, saját örömömre tehetem azt, amiben kedvem telik. Egy fotelben ülve is elkezdődhet az az állapot, amikor a gondolkodás képessége és az alkotás vágya boldoggá tesz. Leülök és elindul a vágyakozás, hogy új alkotásom szülessen! E nélkül a vágyakozás nélkül nem lenne energiám végigcsinálni ami ezután következik: magamról is megfeledkezve kezeim szerszámmá válnak és órákon át egyfajta belső nyugalommal és békében készítem a tárgyaimat - talán ahogy gyerekkoromban tettem utoljára.

Régi kovácsolt kézi szerszámok adják szobraim vázát. Szeretem a formájukat, az egyediségüket, a vas erejét. Kibírták az évtizedeket, némelyik már több nemzedéket is kiszolgált és szomorúan várja az enyészetet. Használatuk újragondolásával szobrok, kisplasztikák formájában új életet kezdhetnek és tovább örződnek vevőimnél és az eddigi kiállításaimon. Új létezésükben még  örömöt adhatnak a környezetüknek és remélem közvetítik azt az lelkesedést, amivel készülnek!” 

Lakásbemutató művészportrém a júni-július Széplak magazin Vizitkártya rovatában, keressétek, olvassátok! Várlak titeket a Vizitkártya facebook közösségében, ahol ha értesítést kértek, nem maradtok le az új hírekről. Köszi, ha a posztot megosztod!