Megnyitom a tavaszt

E poszt kivételesen nem cikk-előzetes, sem művészportré. Munkához semmi köze, mert a publicista is ember és olykor megtelik a cipője határidőkkel, karakterszámokkal és jépégékkel. Több napos szobafogság - szövegírás és képszortírozás - után kiszabadul és március elsején nagyot rúg a távolodó tél seggébe. (Bár az idén szavunk nem lehet, a hólapát pihent, a gázszámla kifizetve.)
Az első tavaszi hónap szülötteként felkerekedtem hát, hogy barátaimmal aktív formában ráhangolódjak a következő évszakra és egyben adózzak az ilyenkor szokásos néphagyományoknak.
Első utam a budai várba, a "Fergeteges forgatag" rendezvényre vezetett, melynek ötletgazdája egy fáradhatatlan (néhai) fejvadász, aki mostanában galéria tulajdonos. Emellett egy nagyon igényes családi blogot visz a galéria művészeiről fiával, a fotós Misivel. Ágiról, az ő súlyos gyűjtőszenvedélyéről és a KisKép Galériájáról lesz még szó egy vizitkártya cikkben, de addig pár kép a galéria előtt gyülekező lelkes maszk-készítőkről, ahogy szombat délután az Országház utcában találkoztam velük:

Sajnos a fergeteges forgatag várbéli vonulását nem kísérhettem végig, mert várt rám grafikus barátnőm Helga, akivel szélsebesen Nógrád megye felé vettük az irányt, hogy le ne késsünk a nagy téltemetésről. A Vác utáni szerpentineken felfelé kaptatva utasom csíkos harisnyát és tüllszoknyát öltött a hátsó ülésen, míg én, a sofőr felcsatoltam kis piros szarvaimat. Elvégre egy igazi vidéki Banyabálba siettünk és épp időben, a tűzgyújtásra érkeztünk. A máglyán szerencsére nem minket, csak egy rongybanyát -és vele a telet - égetett el a kis nógrádi falu, Szendehely apraja-nagyja. Majd odabent kezdetét vette a vidám, kollektív őrület.

A romokban álló egykori kiskultúrból ők - pontosabban az itt élő művészek - álmodtak  egy olyan közösségi helyet, ami egyrészt felváltja az eddigi rendszeres, ám rizikós kimenetelű házibulikat, de annál még sokkal több lehetőségre, programra, rendezvényre ad módot a falu közösségének. Az üzemelés eddigi röpke ideje alatt volt már itt táncház, versünnep és író-olvasó találkozó. A mozgalom mozgatója a Galambház egyesület, melyet Bubutímár Éva keramikus szervez temérdek tennivalója mellett. Még mindig fogalmam sincs, hogy bírja energiával, pedig jó párszor riportoztam vele a színes Manóműhelyéről és irtó klassz házukról. Most is nehéz követni, ahogy főbanyának öltözve egy hangosbemondóval rohangál a büfé és a  színpad között, tombolára váró gyereksereggel a nyomában, akikből négy saját lurkó.

 Kilenc felé az est fénypontja, az utolérhetetlenül impulzív Zsakk Foss együttes ajándékozta meg a közönséget egy csodás koncerttel, melynek látványvilága és frappáns színpadtechnikája egy külön cikket érdemelne. Ez van, mikor a zenészek között kosárfonó, keramikus és díszletfestő szakember is tépi a húrokat, vagyis valójában mindenki művészember. 

Nagyjából hajnalig ettünk, ittunk, táncoltunk a frissen megismert falubeliekkel és a régi barátokkal... egy túlfűtött épületszobrásszal, egy komolyzenei impresszárióval, egy matrózruhás pszichiáterrel és egy kormos arcú helyi busóval, akivel emlékül le is fotózkodtunk Helgivel. /köszi a buli képeket neki/. 

Ha kedvet kaptál hasonló élményhez, kövesd a vizitkártyát és tarts velem a következő szendehelyi kul-túrára, majd szólok, mikor. Részemről a telet lezártam, a tavaszt megnyitom, add tovább a hírét Te is!